Azt az egyet tudom, hogy nélküle már semmi sem lesz a régi. Hogy újra kell majd kezdenem, mert egy részem valahol ott maradt a múltban és boldogan él vele. De bármennyire is szeretném, én itt vagyok, a jelenben. A mostomban. Ott, ahol hinnem kell abban, hogy az élet nem ennyi. Hinnem kell abban, hogy jönni fog még valaki, aki űbereli majd az éveinket és mosolyt fog csalni az arcomra, hiszen anélkül semmit sem ér az egész. Tudom, hogy fogok még gondolni rá. Tudom, hogy nem ma lesz az a nap, amikor nem szökik könny a szemembe, ha lejátszom azt a gondolatot, hogy mi történt volna, ha velem lenne még. Tudom, hogy egy napon találkozni fogok valakivel, aki hasonlítani fog rá. Emlékeztetni fog rá, de már nem fog fájni. Szép emlékként fogok rá gondolni, mert így szeretném megőrizni, attól függetlenül, hogy most kitépném a szívemet a helyéről és a kezébe adnám. De tudom, hogy az élet több ennél. Jóval több nála és nálam.