Nem tudom, hogy mi vár még ránk az életben, de az biztos, hogy ha ezer évig élünk is, az én utolsó tiszta gondolatom te leszel, a tiéd pedig én! (...) Mert mi összetartozunk, bármi történt is.

Tudom azt, hogy neked néha fáj,
Tudom azt, hogy valahol vársz még rám,
Tudom azt, hogy nem mondtam mindent el,
De nem veszíthetlek el.

A könny a lélek vére. Ha néha megengeded, hogy kicsorduljon, magával viszi a fájdalmadat.

A nő tud néha egy mosolyával mindent s máskor egész lénye odadobásával semmit sem adni.

Már nem vagy az nekem, aki voltál. Már másnak vagy az. Számomra egy nő lettél a sok közül, valami hiányzik belőled, bár tudnám, mi az. De lehet, hogy csak az a baj, hogy már nem szeretsz, nem ragyog rám a lelked, ezért számomra is érdektelenné váltál. Csak azt nem tudom, miért vagyok ilyen csalódott. Talán mert adtál egy büdös nagy pofont az egómnak. Hogy még rám sem lehet örökkön-örökké várni.

Azt akarom,hogy boldog legyél. Én emlék vagyok,és tudom hogy ahhoz soha nem leszel hűtlen.

Álmatlan éjszakákon átokként újra látom,hogy hullik szét az álmunk,és nem harcoltunk érte...

-Eddig úgy éreztem,olyan erős vagyok,hogy el tudnék tolni egy hegyet.Most nem hiszek magamban,úgy mint régen.Úgy érzem nincs meg a másik felem...
-Ezt teszi az emberekkel egy erős szerelem...elveszik...és legyengülünk a hiányában.
-Együtt voltunk egészek.Mintha az egyik lábam veszett volna oda,veled együtt...a járás megy ugyanúgy,csak nehezen.
-Lehetnék a mankód...
-Ne a mankóm legyél...kérem a lábamat vissza.
-És ha már nem adhatnék igazi egészséges lábakat? Csak egy műlábat...ami nem működne már úgy?!
-Hidd el,ugyanannyira szeretném,mint a régit,vagy talán még jobban is...
 ♥ 

Az élet mindig igazságtalanul bánt vele. (...) Minden napja várakozással telt. Minden éjszaka abban reménykedett, hogy jön valaki, aki fölismeri az igazi értékeit.

Ha már a kulcs nem jó hozzá, majd a türelem kinyitja.