Amikor elveszítjük a szerelmünket, az valójában a legfájdalmasabb dolog ami történhet velünk, mert nemcsak őt kell elengedni, hanem a hozzá fűződő emlékeket, vágyakat és reményeket.

Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni.

A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.

Egyetlen fuldokló sem tudja, melyik csepp
Az, amelyiktől ő hal meg.

Olyan életet éltünk le együtt, amiről a legtöbb ember nem is álmodhat, és mégis, most, hogy rád nézek, megijeszt a tudat, hogy mindennek vége. Mindketten tudjuk, milyenek a kilátásaim, és hogy ez kettőnk szempontjából mit jelent. Látom a könnyeket a szemedben, és jobban féltelek, mint te engem, mégpedig attól a fájdalomtól, amin tudom, hogy keresztül kell menned.

A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.

Minden eddigi életemet azzal töltöttem, hogy téged kerestelek. Nem olyat, mint te vagy, hanem téged, mert lelkeinknek találkoznia kellett.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Varázslatos az emberi agy: elfelejtünk egy illatot, de csak amíg újra meg nem érezzük, kitörlődik egy hang a memóriánkból, de csak amíg újra meg nem halljuk, és még a rég eltemetett érzelmeink is képesek újjáéledni, ha visszatérünk ugyanarra a helyre, ahol születtek.

Ha találsz valakit,aki megnevettet,gyakran megkérdezi,hogy minden rendben van-e veled,vigyáz rád,és a legjobbat akarja neked ne engedd elmenni.Tartsd közel magadhoz,ugyanis ilyen embert nem könnyű találni.

Mindenkinek annyit érsz,amennyit tesz érted!

Csak mert csinálunk rossz dolgokat,nem jelenti azt,hogy rossz emberek vagyunk.

Megértettem végre azt, hogy miért is kell az a bizonyos valaki - a pár. Az a valaki, akinek a lelkébe MINDENT lepakolhatsz anélkül, hogy bármit hozzáfűzne ahhoz, amit lát. Elfogad úgy, ahogy vagy, és támogat. Inspirál és motivál, felnéz rád, de férfi marad melletted. A tenyerén hordoz, és ragyog a szeme, amikor rád néz. Rá kell jönnöm, hogy erre van szükségem, és nem fogadok el mást. Nem akarok.

Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda.